Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.
Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.
És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.
Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.
És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.
Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.
Móricz Zsigmond: Május szívszaggató szépsége (Részlet)
