Természet a maga szépségében…

Nyugalom. Az egész természetben van valami oly megható, mindent, mindent, fájdalmat és riadást és indulatot és akarást végképpen leszerelő, megható és megindító és elbágyasztó mély nyugalom.

Félig lehunyt szemmel érzem: itt minden a maga helyén van. A fák, a zöld és fekete csíkok, a dombok, a hegyek, a zöldek és sárgák és lilák, a föld és az ég és benne az én.

És amellett mégis valami híg és olvadékony, mintha mindez csak egy kaleidoszkópikus ábrázolás volna: az átalakulás, a mindennél ehetés lehetősége: hogy csak egy pillanat s minden újjá alakul és akkor is minden jól lesz és minden a maga helyén. Új fák, új leplek és új alakú hegyek. Így is kép és így is természet és oly szép, mint előbb, mint a másik, a harmadik, az ezredik, az örökkévaló.

Nyugalom. Szép az élet és szép az elmúlás. És szép az új élet. És minden pillanatban együtt hat a múlt, jelen és jövő.

És ez adja meg az egésznek az örök nyugalmát: bár a saját átalakulása is benne van már a képben: a káosz szépsége örök: miriád kozmikus lehetőség.

Mert szép volt és szép lesz és szép: mert önmagában való szépség van jelen: és nem ráruházott, rávetített, kívülről belérakott. Mert bentről sugárzik, nem én terítem rá. Mert a lényege szép, a létezése, az öncéllal élő élet minden célokon túli tökéletessége: a szépség.

Móricz Zsigmond: Május szívszaggató szépsége (Részlet)

Leave a Reply

Your email address will not be published.Required fields are marked *